A mai nap kiléptünk a valóságból. Aknamezőn jártunk. Többek közt.

Reggel a dakhlai mecset müezzinjére ébredtünk (így hívják azt a figurát, azt hiszem, aki jellegzetes énekével imádkozni hívja az iszlámokat). Felkerekedtünk, összeszedtük a 48-as csapatot, akikkel jó cimboraságot kötöttünk, és elindultunk le a partra hajóroncsokat nézni. Azaz indultunk volna, mikor rádöbbentünk, hogy hopplá, ma át kell kelnünk a marokkói-mauritán határon, ami az itiner szerint egy rossz 6-8 órás procedúra. Így hát sietősen a verdákhoz mentünk (okosan a Sahara Regency parkolójában hagytuk őket, mert azt őrizték...), és elkeztünk rákészülni a határátlépésre... Itt derült ki, hogy Dávidunk útlevele nincs meg.

Ez nem kis hidegzuhanyként ért minket. A kezdeti pánikon úrrá léve elkeztük szétszedni a kocsit és a pakkjainkat, hátha előkerül. Nem került elő. Elkezdtük számba venni, hol eshetett ki. Mikor rájöttünk, hogy a lehetőségek száma a végtelenhez konvergál, (Marrakech sikátorai, benzinkutak, meg úgy általában a sivatagon belül BÁRHOL) felhívtuk a rabati követséget – ők már úgyis ismernek minket, meg a hanyagságunkat. Kérdeztük, mi van most. Mondták, hogy hát nagy baj. De végülis ha rabatig visszaverekszi magát Bélánk (cirka 3-4 nap autóút), kiállítanak egy ideigleneset. Persze ebben nem lesz mauritán és mali vízum... Így hát rövid brainstorming után úgy döntöttünk, mi megyünk tovább, Dávid meg ottmarad Marokkóban hátizsákozni. Ilyet amúgy is nagyon szeretett volna – sok időt eltölteni a helyiekkel, megnézni ezt az elég sokszínű országot alaposan. Dakhla meg hál’istennek (Allahnak?) egy kiváló kiindulási pont erre. Zoli ötletétől vezérelve írattunk a hotel recepcióján egy útilevelet francia nyelven, amiben az áll, hogy Béla vagyok, elhagytam az útlvelem, légyszi engedjetek tovább. Reméljük ez elég lesz, és nem lesz belőle bokafogós tánc a rendőrbódékban. BÉLA! SZERETÜNK! AGGÓDUNK ÉRTED!! HA OLVASOL, ADJ JELET MAGADRÓL!

A kis közjáték miatt alapos késéssel indultunk el a határ felé. Reggel 9-10 helyett délután 1-2 körül. Ez két dolog miatt volt gáz.

1 – a marokkói és mauritán határ átlépése különösen sok bürokratikus huzavonával jár. Ezerféle idegen nyelvű vámpapír, vizsgálat, útlevélellenőrzés, oltási könyv, kenőpénzek és ajándékok kiosztása a katonáknak, Mad Max-es viszonyok a határ mindkét oldalán, órás várakozások, szivatás... (ha valaki azt hiszi, hogy régen a magyar-román vagy román-bolgár határon szivatósak voltak a határőrök, szépen kérjük, jöjjön el ide, érdemes)

2 – a két ország finoman szólva nincs jóban egymással. Mondhatni egész Nyugat-Szahara háborús övezet. Emiatt úgy esett a rémeset, hogy Marokkó és Mauritáni közt van egy úgynevezett No Man’s Land, azaz senkiföldje. Egy darabka, néhány négyzetkilométer területű féligmeddig úttalan homok és kősivatag. És most jön a csimbarasszó: ez egy aknamező... Ezen kellett átkelnünk...

FOLYT KÖV! Sajna eddig szólt a net, de visszajövünk még hozzátok, viszontlátásra pajtások,látjátok, élünk, virulunk, reméljük Béla is, és a leírt rossz dolgok ellenére is nagyon jól érezzük magunkat!!! Hamarosan hasonlóan bő lére eresztett beszámolóval jelentkezünk a sivatagról, a sivatagról és sivatagról lesz szó benne.