A szombati vetítés során sokan kérték (és korábban is), hogy a kész filmet tegyük közzé valahogy az interneten. Mielőtt elkezdenéd a letöltést, olvasd végig a következő sorokat:
A film a MELYIK Csapat tulajdona, semmilyen részlet vagy hang nem használható fel az engedélyünk nélkül.
A film nyilvános vetítése ugyancsak tilos az engedélyünk nélkül.
Kíváncsiak vagyunk a visszhangra, ezért ha letöltöttétek és megnéztétek, mondjátok el róla a véleményeteket itt a blogon, vagy küldjétek el a bakopeti "kukac" gmail.com email címre.
Kedvcsinálónak itt a trailer:
A filmnek egy webes letöltésre optimalizált változata került fel külföldi fájlmegosztó oldalakra. Három darabra van szétvágva a fájl, a kicsomagoláshoz mindhárom fájlt le kell tölteni, és kicsomagolni!
Sokszor előfordult velünk, hogy kevés volt a fényképezőgépünk optikája ahhoz, hogy az elénk táruló döbbenetes látványt visszaadja. Talán egy panorámakép jobban visszaadja a tájat ahol utaztunk.
A képek bármilyen további felhasználása csak a készítő engedélyével lehetséges!
Utunk során rendszeresen vezettünk egy költségvetést, melybe minden költésünket felírtunk a szállások díjától kezdve az utolsó energiaitalig is. Felírtuk a pénzváltásokat, kilóméterállásokat, a tankolt gázolajmennyiséget, és még hasonló dolgokat.
Szerepeljen itt egy kis statisztika az utunkról:
Tehát az utat egy 1992-es évjáratú, 2477cmm hengerűrtartalmú, dízel motorral szerelt, hátsó-kerékhajtású Mitsubishi L300-as kisbusszal tettük meg.
Autóztunk több mint 8100 km-t (nagyjából 8120-8140km)
8000 km-t tettünk meg Budapesttől. (Bamako felé valahol a szavannán)
Elfüstöltünk 600 liter gázolajat, így a teljes útra Csövi fogyasztása valamivel 7.5 liter/100km alatt maradt. Ami nagyon jó szerintünk ahhoz képest, hogy meg voltunk pakolva, és egy tetőcsomagtartónk is volt.
A legolcsóbb gázolaj Nyugat-Szaharában volt, egy liter belőle nagyjából 0.44 €-nak megfelelő helyipeták volt. A legdrágább gázolajat Ausztriában tankoltuk az autóba, 1 litert 1.10 €-ért. Átszámítva, összesen és nagyságrendileg 500 €-t költöttünk az összes üzemanyagra.
Az autónk meghaladta a 210cm magasságot, így a nyugat-európai autópályákon mindenhol magasabb díjat kellett fizetnünk az utak használatáért. Autópályamatricára, útdíjra és a kompra átszámítva 420 €-t akasztottak le rólunk.
Szállásért az egész út során 270 €-t fizettünk, amiből 200 € a bamakoi ***-os hotel ára volt.Hogy miért csak ennyi, azt az érdeklődőknek majd személyesen meséljük el....
Ezen felül számos alkalommal egy 10€-s bankjegyet kellett adni vám, idegenforgalmi adó és más cimszavak alatt.
Minden országban a helyipetákot a következőképpen váltották:
Kedden véget ért a nagy kalandunk, éjfél előtt nem sokkal leszállt a gépünk Ferihegyen. Mindhármunk családja kijött elénk a reptérre a késői időpont ellenére, ezúton is köszönjük a pezsgőt, és a nagyszerű fogadtatást.
Az utazással töltött út 1 napja alatt újabb élményeket szereztünk Tripoliban és Rómában is. Hogy mik is voltak ezek, hamarosan beszámolunk róla.
MELYIK Csapat - Dávid nélkül - Ferihegyen. Fotó: Vadászi Zoltán
...megkérkeztünk Bamakóba!! 2009 január 30-án mittudomén hány órakor a MELYIK csapat Mitsubishije, Csövi begördült a mali fővárosba! 8300 kilométer és megannyi kaland áll a hátunk megett, képek majd hamarosan, az utolsó pár nap összecsapott beszámolójáért pedig bocs, dehát itt vagyunk egy pezsgő afrikai nagyvárosban, és inkább alaposan körülnéznénk blogírás helyett... Kösz a megértést.
Csövit ma jó áron eladtuk Mohamednek (ki másnak...) egy helyi műkereskedőnek (nem, nem régiségnek :P), most pedig indulunk a hivatalos zárópartyra!
Zolit időközben befogadták a helyi tuaregek, kapott is tuareg nevet: Amadou Touré. Fontos megjegyezni, hogy itt az azonos családnevűek rokonnak tekintik egymást, a Touré meg Maliban a Kovács megfeleljője kb... Szóval kicsit megnőtt a család ma reggel. Metál.
Köszönjükfigyelmet, ez volt vélhetően az utolsó impulzusunk, persze akit érdekelnek kalandjaink, keressen minket meg otthon, és egy kisfröccs mellett emberközelibb beszámolót adunk.
Akik már az elejétől fogva nyomon követik kalandjainkat, talán unják már az állandó Mad Max-ezést. Pedig arra, ami Dél-Mauritániában fogadott minket, nincs jobb és találóbb kifejezés.
Reggel útra keltünk Nouakchottból. Szakadt, lukas utakon ment az autónk, igaz, itt ez a főútvonal. Az utak gyakran egysávosra szűkültek, annak is a felét betemette már a homok, a másik fele meg tiszta kátyú volt. Szemből rogyásig pakolt kamionok, kisbuszok, személyautók, a Toyota pickup platójára a helyiek lazán felszíjazták a tevét, stbstb... Nesze nekünk, rally, ez kellett.
A táj errefelé dimbes-dombos. Ez azért nagyon jó, mert a helyiek előszeretettel parkolnak a domb tetején, vagy közvetlenül a domb tetején túl, úgy, hogy ott már pont ne lásd, ha lentről jössz. A kaminosok különösen szeretnek az út közepén megállni, és az árnyékban hűsölni vagy a teherautó alatt titkoban inni. Azért titokba, mert szerintük ha bebújnak a kamion alá, nem látja Allah...
A táj másik jellegzetesége az állatvilág. Négyféle állat van: teve, kecske, szamár, meg gebedt szarvasmarha. Ők is előszeretettel szeretnek az út közepén kempingezni, ami főleg a szamarak esetében baráti, ugyanis ők szürkék, tehát tökéletesen beleolvadnak az út színébe, ráadásul félelemérzetük sincs, tehát nem mennek odébb, ha feléjük közeledsz. Nem egy állat esik tehát errefelé áldozatául a cserbenhagyásos gázolásoknak: az út mellett átlag tízméterenként hever egy dög, az oszlás legkülönbözőbb stádiumaiban. Van szaga. A helyieket azonban mindez nem különsebben zavarja, a falvakon belül is vígan oszladoznak az állati tetemek, a gyerekek körülöttük játszadoznak.
Mesebeli településeken keresztül visz az utunk, sivatagi sátorfalvak, apróbb kocakházak/putrik, kis mecsetek... Mauritánia látványosan szegény ország, ami érthető is, nem sok minden van itt, csak homok... Mindenütt arab feliratok, a fehér embert nemigen csípik itt. Amerikára asszociálnak. Vagy franciákra, de az ugyanolyan rossz. A mauritánok nagyon csípik Szaddamot, és Bin Ladent itt, büszkén mutogatják a mobiltelefonjaikon az Oszamás háttérképet.
Szóval nem sok tennivaló akad itt. A helyieknek két fő szórakozása van.
1 – tarhálás. A lakosság 100%-a tarhál, így-vagy úgy. Még jóbarátunk, Issan is pénzt kért azért, hogy guide-olt minket. A többi ember csak úgy simán „petit cadeau”-zik ha kell, ha nem (lásd az idevágó korábbi írásunkat erről). Ez a sokszázadik alkalom után már baromi fárasztó. A legrosszabbak a gyerekek, akik lerohanják az emberfiát. Egyszer megállunk két falu közt, betölteni a tartalék gázolajat. A gyerekek megláttak minket, és több kilométert rohantak, hogy ajándékot követeljenek tőlünk. Ha beérünk egy településre, kirohannak az útra, és torkuk szakadtából, hörögve üvöltik, hogy „CADEAU!!!”. Nagyon kell figyelni, hogy el ne csapd őket a verdáddal! Úgyhogy ezúton is riszpekt Petinek a sofőrködésért.
2 – mobiltelefonálás. Igen, elég érdekesen hangzik. Pedig a legtöbb ember itt a mobiljával a fülén mászkál. Úton útfélen csadoros nőket látunk kis putrijaik tövénél kucorogva a homokban, a telefonjaikat nyomkodva. Noaukchottban lépésenként árulják a feltöltőkártyákat.
Nagy nehezen végigvergődtünk Mauritánián, Boutilimit, Aleg (itt ölték meg tavaly a francia családot) érintésével eljutottunk Kiffába, ahol kies, tehénszaros kempingben éjszakáztunk. Másnak verettünk tovább. A szavannai útvonalat szigorúan 4x4-es kocsiknak ajánlják csak, ezért mi kerülőúton megyünk Noirot felé. Ez nem a verseny hivatalos útvonala, errefelé nemigen vannak megkenve a hatóságok, úgyhogy az ellenőrzőpontokon szívatnak is rendesen. Mindenhol a pólónkat akarják. Egy helyen Petiről le akarták rángatni a kék Dabas Futónap (vagy mi...) feliratú repipólóját, de nem volt hajlandó levenni. Végül a jó baka vigaszdíjul kapott egy ugyanolyat, ami előtte 6 napig rohadt Petin. Úgy kell neki. Így szenvedtük végig magunkat a határig, ahol kellett fizetni a vámosnak 10 eurót valami helyben kitalált adó címszava alatt, aztán végre elhagyhattuk ezt a szakadék országot.
Maliban már a határőrök is sokkal jobb fejek voltak. Itt már nem kell fiche, nem kell petit cadeau, az helyi szerveknek nincs terrorista feje. Arab feliratok sincsenek, minden franciául van (Maliban vagy 17 nyelvet beszélnek, de a hivatalos nyelv a francia). S végre a sivatagot is felváltja az egyre zöldebb szavanna!! Maliban már nemigen vannak arabusok, mindenki szénfekete. Az emberek kedvesek, mosolygósak. Integetnek az út szélén, ha elhaladsz mellettük, és lényegesen kevesebben üvöltenek „Cadeauuuuuu”-ért. És ami lényeges: mindenütt szól a ZENE!! (Mauritániában nemigen volt ilyen, bár néha a városokban ilyen nagy megafonokon szólt valami szöveg, ez inkább amolyan 1984-fílinget kölcsönzöt az amúgy is nyomasztó országnak) Betértünk egy városba pénzt váltani. Mikor kiszálltunk, itt is körénkgyűlt ezer gyerek, de el tudtuk nekik magyarázni, hogy nem adunk ajándékot nekik, és nem rágtak be... Megérdeklődték, hogy hogy hívnak minket, elmondták a saját nevüket, pacsiztak velünk, töööök jó fejek voltak!!!
Az éjszaka Dienában ért minket egy angol hippi öregasszony által üzemeltett iskolában. Itt lepasszoltunk egy kevéske adományt, aminken nagyon örültek, mi meg a szállásnak örültünk. Másnap meg verettünk tovább Bamako felé!!! Valahol a szavanna közepén fordult át a kilométermérőnk 8000-re amit kollektív bokorbankakilással és kispezsgővel ünnepeltünk.
Teljesen elkapott minket a hangulat, a mosolygós helyiek, a kies fák, ígyhát megálltunk egy szimpatikus kis falu mellett (Ja, itt ízléses szalmakunyhókban laknak a helyik, ez az az igazi old skool afrikai stílus, nagyon jó!), megkerestük a falu főnökét, és adtunk a falunak egy csomó mézet (az itt luxuscikk), fülig ért a szájuk. Az adományozást nem dokumentáltuk, mert azért az bunkóság lett volna a javából... Mindenesetre ez volt az egyik ”legafrikaközelibb” élményünk...
Eztán Zoli átvette a volánt, kövér gázt adott kiengedett kézifékkel, és pár kiométer múlva várt minket Bamako...
A mai nap kiléptünk a valóságból. Aknamezőn jártunk. Többek közt.
Reggel a dakhlai mecset müezzinjére ébredtünk (így hívják azt a figurát, azt hiszem, aki jellegzetes énekével imádkozni hívja az iszlámokat). Felkerekedtünk, összeszedtük a 48-as csapatot, akikkel jó cimboraságot kötöttünk, és elindultunk le a partra hajóroncsokat nézni. Azaz indultunk volna, mikor rádöbbentünk, hogy hopplá, ma át kell kelnünk a marokkói-mauritán határon, ami az itiner szerint egy rossz 6-8 órás procedúra. Így hát sietősen a verdákhoz mentünk (okosan a Sahara Regency parkolójában hagytuk őket, mert azt őrizték...), és elkeztünk rákészülni a határátlépésre... Itt derült ki, hogy Dávidunk útlevele nincs meg.
Ez nem kis hidegzuhanyként ért minket. A kezdeti pánikon úrrá léve elkeztük szétszedni a kocsit és a pakkjainkat, hátha előkerül. Nem került elő. Elkezdtük számba venni, hol eshetett ki. Mikor rájöttünk, hogy a lehetőségek száma a végtelenhez konvergál, (Marrakech sikátorai, benzinkutak, meg úgy általában a sivatagon belül BÁRHOL) felhívtuk a rabati követséget – ők már úgyis ismernek minket, meg a hanyagságunkat. Kérdeztük, mi van most. Mondták, hogy hát nagy baj. De végülis ha rabatig visszaverekszi magát Bélánk (cirka 3-4 nap autóút), kiállítanak egy ideigleneset. Persze ebben nem lesz mauritán és mali vízum... Így hát rövid brainstorming után úgy döntöttünk, mi megyünk tovább, Dávid meg ottmarad Marokkóban hátizsákozni. Ilyet amúgy is nagyon szeretett volna – sok időt eltölteni a helyiekkel, megnézni ezt az elég sokszínű országot alaposan. Dakhla meg hál’istennek (Allahnak?) egy kiváló kiindulási pont erre. Zoli ötletétől vezérelve írattunk a hotel recepcióján egy útilevelet francia nyelven, amiben az áll, hogy Béla vagyok, elhagytam az útlvelem, légyszi engedjetek tovább. Reméljük ez elég lesz, és nem lesz belőle bokafogós tánc a rendőrbódékban. BÉLA! SZERETÜNK! AGGÓDUNK ÉRTED!! HA OLVASOL, ADJ JELET MAGADRÓL!
A kis közjáték miatt alapos késéssel indultunk el a határ felé. Reggel 9-10 helyett délután 1-2 körül. Ez két dolog miatt volt gáz.
1 – a marokkói és mauritán határ átlépése különösen sok bürokratikus huzavonával jár. Ezerféle idegen nyelvű vámpapír, vizsgálat, útlevélellenőrzés, oltási könyv, kenőpénzek és ajándékok kiosztása a katonáknak, Mad Max-es viszonyok a határ mindkét oldalán, órás várakozások, szivatás... (ha valaki azt hiszi, hogy régen a magyar-román vagy román-bolgár határon szivatósak voltak a határőrök, szépen kérjük, jöjjön el ide, érdemes)
2 – a két ország finoman szólva nincs jóban egymással. Mondhatni egész Nyugat-Szahara háborús övezet. Emiatt úgy esett a rémeset, hogy Marokkó és Mauritáni közt van egy úgynevezett No Man’s Land, azaz senkiföldje. Egy darabka, néhány négyzetkilométer területű féligmeddig úttalan homok és kősivatag. És most jön a csimbarasszó: ez egy aknamező... Ezen kellett átkelnünk...
FOLYT KÖV! Sajna eddig szólt a net, de visszajövünk még hozzátok, viszontlátásra pajtások,látjátok, élünk, virulunk, reméljük Béla is, és a leírt rossz dolgok ellenére is nagyon jól érezzük magunkat!!! Hamarosan hasonlóan bő lére eresztett beszámolóval jelentkezünk a sivatagról, a sivatagról és sivatagról lesz szó benne.
Előző beszámolónk valahol réges rég, egy messzi-messzi galaxisban ért véget...
Tehát a Tatooine bolygón ébredtünk. Nem vicc, Tan-Tan városától nem messze van a Tattoine, a főúttól pár száz méterre beljebb a sivatagban. Pontos eredetét nem ismerjük, de óvalószínű George Lucasék itt építették fel a Star Wars legelső részéhez a díszleteket anno. Szóval a jellegzetes kis kunyhók frankón ott vannak, a sivatag is ott van, és napfelkeltekor valami szédületes hangulata van a helynek. A sivatag amúgy gyönyörű. Nappal tikkasztó, éjszaka hideg és szeles, de annyi csillagot még életünkben nem láttunk tán az égen, mint ott a Tatooine ege felett. Ki is használtuk az alkalmat hogy Luke Skywalker kunyhója előtt lőhessünk pár csajozós/pasizós fotót magunkról, aztán pedig rohannunk is kellett tovább, mert aznap újabb 900 km-t kellett levezetnünk – a napi etap vége ugyanis a Ráktérítő volt. A nap kb 8-ra kel fel, 6-kor nyugszik, 7-kor már koromsötét van. A sivatagi utakon kb 60-as átlagot tudunk produkálni, nappal vezetni mókás, éjszaka viszont... para... (erről majd később). Szóval akárhogy matekoztunk, rájöttünk, sehogyse érünk le a Térítőhöz világosban.
Matekozgatásunk kellős közepén érte el a Tatooine-t a 48-as csapat, akiknek eredetileg versenykategóriában indultak (a verseny és a túra kategória útvonala külön halad, a két mezőny majd csak Kiffában, a mauritán határnál találkozik), de elegük lett, és átigazoltak a túrába... egész éjjel vezettek, hogy eljussanak a túrásokhoz, aztán zéró alvással indultak velünk tovább az újabb maratoni etapra. Derék!
Szóval elkezdtükn módszeresene keresztülékelni Nyugat-Szahara felé. Nagy élmény volt az üres utakon a semmi közepén haladva repeszteni, és végre feltüntek a várva várt tevecsordák is!!!!! Az utak mentén itt már nem tehénveszély, hanem teveveszély táblák ékeskedtek, ami magyar szemnek nagyon szokatlan. Meg hát aztán a teve egy nagyon vicces állat, szerintünk legalábbis...
Miközben habzó szájjal kameráztuk a tevéket, észre sem vettük, hogy beértünk Nyugat-Szaharába. Ezt a térséget jelenleg Marokkó tartja fennhatósága alatt, de Mauritániának is fáj rá a foga. A helyi lakosokat persze nem kérdezi senki, emiatt aztán ők rendre fel is lázadtak, és alapítottak egy gerillaszervezetet. Volt nagy háborúskodás (és állítólag lesz is), a földben meghúzódó ásványi kincsek sokat érnek (talán az is lehet, hogy a tavaly felépült Észak-Marokkói autópálya elkészítési költségeit a koszhadt Nyugat-Szahara termelte ki...). Szóval kaotikus egy hely ez, el sem lehet mondani, mennyire. Az már csak hab a tortán, hogy az útról helyenként nem szabad letérni: halálfejes táblák jelzik, hogy aknaveszély van. Az utunk szinte végig az óceán mellett haladt. Magyarországihoz szokott léptékekkel szinte felfoghatlan volt számunkra, hogy órákat kell autózni, míg egyik településről elér az ember a másikra.
Betértünk Layouunne-ba, Ny-Szahara legnagyobb városába, ahol egy utcai árusnál friss banánt és naracsot vettünk, hogy legyen mivel frissíteni magunkat a tikkasztó szaharai levegőben (ezúton üdvözöljük a -10 fokos Budapesten tartózkodó olvasóinkat, hehe), Boujdurnál (aminek a kapujában borzasztó gusztustalan és idomtalanul óriási kardhal– és struccszobrok (!!!) díszelegnek) meg letértünk – az úttól pár száz méterre egy gyönyörű szakadék nyílt, olyan kilátással az óceánra, a lenyugvó napra és Fábri Sándorra, amire szintén csakcsettingetni tudtunk. A szakadék aljában1-2 bazinagy hajóroncs figyelt, ez elültette bennünk a Mad Max utánérzés magvait, amik mostanra szépen ki is csíráztak... (erről majd időben szó esik).
Ha már Mad Max és sivatagi gerillák, akkor érdemes pár szót vesztegetni a hatóságokra. Nyugat-Szaharában tényleg baromi sok pontot ellenőriznek, gyakorlatilag minden kereszteződésnél. Sorompóval zárják el az utat a jó bakák: céljuk, hogy megelőzzék a csempésztevékenységet (pedig még a hamisítás is virágzik, Marlboro helyett pl Marimbo van), meg hogy levegyék az áthaladó turistákat ezzel-azzal. Szerencsére mi készültünk, és hoztunk az ilyen esetekre töménytelen mennyiségű reklámtollat, napszemcsit, Agip matricát, öngyújtót, toronyórát lánccal, ezeket rendre kiadokgatjuk a kocsi ablakán, ha valaki akadékoskodik. Ezek az arcok (a helyi zsaruk) e téren nemigen köntörfalaznak, megmondják kerek perec, hogy „adjál ajándékot”. Dehát az ajándékozás arab sajátosság... Egyszer érdekes szituba kerültünk: a fent már egyszer megemlített mesés Boujdur kapujában Zoli véletlenül valami rossz bóvlifilctottat nyomott a rendőt kezébe, miután az hosszas monológban ecsetelte, hogy a hongria meg marokkói nép mekkora barátok. Hát a csávó valami többre számított, mert a filctoll láttán eléggé szarbaharapott képe lett, de végül elengedett, ez a lényeg.
Szokásunkhoz híven most is késő éjjel értünk az etap végére, és mivel utoljára még kb Murciában fürödtünk, megszavaztuk, hogy nem megyünk le a bamakós bivaktáborba, hanem továbbautózunk Dakhlába és keresünk szállást. Egy hajmosás a sivatagban, ez kellett. Daklába lejutni már nem volt olyan sima ügy, lévén az már úgy-ahogy kiesk a B2 rally ernyője alól. Így hát a Daklai ellenőrzőpontot a zsaruk már nem voltak olyan mosolygósak, félre kellett állnunk, mindenféle papírokat mutogatni, végül Petinek be kellett menni a fakabárokkal a bódéba pár perce. Nyilván bokafogós táncot járni szopóálarcban. (azért Petinek kellett menni, mert egyrészt Zoli után ő a legjobb bokafogó-táncos, másrészt meg mert ő vezette az utót, tehát ő volt a csapat góréja – és ahogy elnéztük, ezekben az országokban különös szerepe van az „alfahímeknek” :)
Végül valahogy csak bevergődtünk Dakhlába, ami egy félsziget csücskén van, meseszép helyen. A legrosszabra számítottunk, ehelyett megdöbbentő látvány fogadott: a város hihetelenül rendezett volt, tiszta, nyugodt, a benne élő emberek pedig elegánsak és távolságtartók. Másnap kiderült, hogy valószínűleg azért az európaiak szeretnek idejárni wakeboardozni meg sandboardozni meg kittudjamég hányféle más egyéb boardozni... Elkezdtünk szállást keresni, az első helyen még angolul is tudtak (igazából nem is a recepciós, hanem a szálloda egyetlen vendége, egy arab srác...), viszont iszonyú büdös és arasznyi csótányok szambáztak az ágyakon. Bár mindez 3 euróért szerintem fair, hehe. Aztán a Sahara Regencybe futottunk bele, ami a helyi elit hotel volt: 4 csillagos, európai burzsoá dekadencia, és a sokpénzes Bamakós csapatok gyűjtőhelye. Ára 30-40 euró. Tiltakozott a bennünk szunnyadó hipppi azellen, hogy itt szálljunk meg, ezért továbbmentünk, kis utcacskákban kerestünk motelt (nagyon durva hogy itt még éjjel is simán van élet, a boltok nagyrésze nyitva, stb), Zoli az 1 hónap alatt magáraszedett franciatudásával jókat vitatkozottmeg alkudozott a tulajokkal, míg végül kaptunk egy korrekt kis albergót pótágyas megfejtéssel, dehát koponyánként 5 euróért szerintünk ez egy fair ár volt. Meg aztán fáradtak is voltunk már, kellett a pihens...
Nyájas olvasóink, mint azt sokan tudjátok, átértünk Afrikába. Itt már netet csiholni sem olyan egyszerű, ezért hát most nagy adagban megkapjátok az elmúlt pár nap dózisát – egyben. Jól vagyunk, kék az ég, zöld a fű, illetve fű az nagyon már nincs, e sorok írásakor már Nyugat-Szaharában vagyunk...
A fárasztó szaharai utat Zoli peiglen úgy piheni ki, hogy lektorálja Peti ízes útibeszámolójat, és az bekezdések után dőlt betűvel szedett megjegyzéseket tesz. Nna, tehát jól vagyunk, nagyrészt Peti vezet, mi meg addig a hátsó ülésen zabálunk. Étrendünk jórészt a hihetetlenül finom helyi gyümölcsökből és az otthonról hozott Milkából áll. Mivel egész nap ülünk, ezt le se nagyon tudjuk mozogni, hízunkis mint a disznó.
Január 20. reggelén sikeresen bekompoltunk, majd 35 perc alatt át is értünk Afrikába. A szél nem csendesedett el teljesen, ezért a komp elég erőteljesen dobált minket. Mi bírtuk az erős hulámzást, de volt aki nem....
Közben pedig borzasztó blues zene üvöltött a hangszórókból Valószínűleg így akartak beveztni minket a helyiek a sivatagi hangulatokba..
A marokkói vámon eltöltöttünk egy kis időt, mire minden papírunkat kitöltötték. Nem szivattak, inkább a sok autó és a vámtisztek hiánya okozta a fennakadást.
Meg az, hogy tönkrement a hátsó csomagtartó teleszkópja.
Egy kis baksist azért ott is kellett adni. Tangerben tankoltun kaz olcsó gázolajból, és vettünk Dávidnak egy melegebb hálózsákot. A Metro fél szeméylzete a segítségünkre sietett,
Konrétan 6 kedves kollega és kollegina...
majd egy kis ektiviti után kitalálták mit is keresünk. Innen Casablanca felé vettük az utunkat, amit a Kuzinteam csapattal konvojban tettünk meg. Jó fej srácok, ők egy veterán kockaladával nyomják a Bamakót.
Casablanca magasságában belefutottunk még egy sárga VW-be, amin még a tavalyi bamakós rajtszám virított. Utasainak a múlt évben vissza kellett fordulni félúton, mert kilukadt a tankjuk. Idén azonban újra eljöttek, amúgy freestyle-ba’, nevezés nélkül, hogy lenyomják a távot és közben fikázhassák a Villám Gézát (gy.k. ő a B2 rally atyja), meg hogy a mezőny orra alá dörgöljék, hogy ők tapasztaltabbak lévén mennyit spóroltak (Piha! Nálunk biztos nem többet, a mi csapatunk ugyanis esélyes az idei low budget díjra). Ettől függetlenül szerintünk V. Géza jó csávó, már csak azért is, mert a hathatős előszervezés végett a körzetben eddig minden rendőr tudott a B2 rallyről, és emiatt senki nem csesztettett minket a rendőri és katonai ellenőrző pontokon. Ami már csak azért isjó buli, mert ilyenekből minden pálmafánál, tevepiszoknál és falucskánál van vagy kettő...
Kuzinék pedig haláljó arcok, most épp elszakadtunk tőlük, de ezúton drukkolunk nekik, reméljük, az esti támaszponton látjuk őket!!
(UPDATE: megvannak, itt parkolnak most előttem)
Rabatban még tettünk egy (jó nagy) kört a magyar nagykövetségig, ahol Dávid sárga könyvét megkaptuk. Megkérdeztünk mindenkit, hogy merre lehet a követségünk, de senki nem tudott megbízható választ adni. Beszéltünk a svéd és a brit követség munkatársával, de nem tudtak érdemben útbaigazítani. Végül egy egyenruhás rendőr volt olyan kedves, hogy motoron elvezetett minket a megadott címre.
Azért kavartunk amúgy ennyit, mert itt nemigen beszélnek angolul, mi meg nemigen beszélünk franciául. Az arabok szóba se hozom. De eddigi tapasztalataink azt igazolják, hogy ha eleget vigyorogsz, nem eshet itt komolyabb bajod. Itt jegyezném meg, hogy mind a nagykövet, mind a felesége, mind a konzul, mind a konzul sofőrje mind pedig az arab patikárius lány nagyon kedvesek és segítőkészek voltak irányunkba.
Marokkóban mindenhol egyenruhások vannak, rendőrök, katonák,
Pl. épp az előbb cibáltak el mellettünk teherautón vagy hat tankot...
de ha az ember mosolyog, és kedves, ők is nagyon kedvesek. Mindenki a turistákért dolgozik. Marokkó északi része egyébként nagyon zöld, sok vízmosás, patak, pocsolya van. Ahogy délre haldtunk, a föld egészen téglavörös lett. A vörös és a zöld növények kombinációja lenyűgöző.
Igen, azok a zöld növények, hmmm... Mellesleg az út szélén m indenhol gyerekek állnak és valami zöld gazt árulnak, eleddig nem jöttünk még rá, mi lehet az.
Még érezhetően hűvös volt napközben is, bár ezerrel sütött a nap, és a kocsiban izzadtunk, de kint 15 foknál nem volt melegebb.
Az esti pihenőnk Marakech előtt pár km-re volt. Egy üres parkolóban álltunk meg. Sátrat még nem vertünk, ehelyett 3-an a kocsi ülésein, Dávid a kocsi tetéjén próbálta kipihenni az út fáradalmait. Az éjszaka elég hideg volt, nagyon be kellett öltözni a hálózsákba.
Sanyi kuzin párnája és az én derekam rendesen el is fagyott. Dávid meg nem fázott a tetőn mer’ ő hipppi. Azért vegyük észre azt az enyhe Monthy Python-i árnyalatot, miszerint Afrikában, az éhezés és forróság országában elleddig mi jószerével csak zabáltunk és fáztunk. Hehe.
A Bamakós mezőnyhöz képest jónéhány órás lemaradást kellett ledolgoznunk a következő nap. A hivatalos útvonal az Atlasz belseje felé vezetett, ahol az éjszakai vihar miatt elég sok csapatot visszafordítottak. A mezőny lemaradó része – köztrük mi is -Marrakechnél Agadir felé vette az irányt. Ezen az úton próbáltuk behozni a lemaradásunkat.
Reggel a napkeltét autóból néztük Marrakech felé, ahol meg is álltunk egy rövid időre. Marrakech egy pezsgő nagyváros Marokkó szívében. Itt ízelítőt kaptunk az arab országok városi közlekedéséből. Felfestett sávok nincsenek, mindenki olyan gyorsan és olyan helyeken megy, ahogy a szituáció kívánja. Erre még rátesze egy lapáttal, hogy a robogósok kacsáznak az autók között, valamint a gyalogosok is olyan bátran lépnek az autó elé, hogy nem kell ahhoz hogy elősse az ember. Igazi élmény és kihívás a sofőröknek.
Ja, elmény és kihívás az egész családnak, egy ötszemélyes taxiban 9-en ülnek, a csadoros öreg nénikék meg lazán sétálnak át a 8 sávos úton. Mondjuk ez az autópályára is igaz. Csak Marrakech külvárosában kb kilométerenként van az úton 2-3 széttrancsírozott kutya/macska.
Marrakech belvárosában megálltunk a piac mellett, nézelődtünk és vásároltunk néhány dolgot. Nagyon finom kenyeret vettünk, ami talán kukoricából volt. Rettenetesen finom.
Én meg kuzinékkal elmentem várost nézni. Mivel felkészült turisták vagyunk, térképünk az nem volt, úgyhogy megálltunk egy random helyen, ahol legalább 100 merci taxi parkolt, és bevettük magunkat a legközelebbi utcába, remélve, hogy valami szép részbe futunk bele és nem a késelős sikátorok egyikébe. Így aztán kilyukadtunk valami piacféleségen és megkuksiztunk egy sikátorlabirintust is, az ottani mecsetekkel. A végén már nem voltunk annyira nagylegények, lévén az 1-2 méter széles sötét utcácskákban úgy eltévedtünk, mint a szél. A helyiek erősen megbámultak minket, ami arra enged következtetni, hogy nem éppen a turistanegyedet pécéztük ki magunknak.Hogy feltegyük az i-re a pontot, megpróbálkoztunk a helyi szokások egyikével, hogy asszimilálódjunk a közegbe, jelesül alkudni kezdtünk egy fickónál 2 jedi-köpenyre. (Ja, az egyik legnagyobb flash, hogy Marokkóban a lakosság jelentékeny része kapucnis jedi-köpenyben járkál, amit gyártanak barna, szürke, csíkos, fekete és zöld kivitelben). Barátunk csak 50 dirhamot volthajlandó engedni az általa elsőnek kiszabott 500 dirhamos árból (hogy mennyi egy dirham, azt nem írom ide, mindenki nézze meg maga, házi feladat!), úgyhogy faképnél hagytuk. Mire visszabandáztunk a kocsihoz, ott várt egy újabb arab barátunk, aki először cigit akart tőlünk, majd szalámit, végül pedig a torkunkat akarta átvágni. De mindvégig jó mosolygós maradt.
A rövid kitérő után nyomtuk a gázt és igyekeztünk a lehetetlennek tűnő lemaradást behozni. Az út itt is 1300m fölé emelkedett, ahol gyakran szerpentinek, világító kamionok, és őrült marokkóiakkal volt megspékelve.
Az úton télnyleg nagyon oda kellett figyelni, nem egy árokba borult kamion jelezte, hogy bizony itt nem viccel senki. Mellesleg Marrakech után bárhol felüdítő vezetni, de még így is akadtak nehezítő tényezők. A kétsávos utakon gyakran jöttek mindenfelől agyonrakodott kamionok, amik index helyett diszkőfényeket használtak, és alapjáraton is úgy ki voltak reflektorozva, hogy a minket kielőző kamionok vakító fényei láttánsokszor azt hittük, hogy ufótámadás ér minket hátulról. Útközben a táj annak rendje s módja szerint elsivatagosodott, időnként pedig keresztülhussantunk mindenféle településeken, ezek közül volt, ami nagyon tetszett (pl. Tan-Tan, óriási teveszobraival a városkapuban, vagy Agadir, a... ööö... ja az nem is tetszett:)), volt olyan, ami kevésbé...
Apropó városkapuk! Minden nagyobb településre városkapukon keresztül juthatunk be. Itt mindig állnak rendőrbácsik, akik igazoltatnak, szerencsére eddig nem volt gond. Jól elbeszélgetünk velük, de csak azt tudjuk nekik mondogatni, hogy „Ca va? Ca va.” Ez kb annyit tesz, hogy „Heló, hogy itegy”. A hogyityeg amúgy a kedvenc témája mindenkinek, ezt a végtelenségig lehet ismételgetni. Pl:
- Bon jour. Ca va?
- Ca va. Et vou?
- Ca va, ca va bien. Ca va?
- Ah, merci, ca va. Ca va?
Stbstb.
A kitartó vezetés és a kevés pihenő miatt, kezdtük utölérni a többi autót. Ennek ellenére a napi hivatalos célt, a Tatooine bolygót már jóval sötétedés után lehetett volna elérni. Kuzinékkal azon tanakodtunk, hogy a tiltások ellenére éjszaka vezessük le a maradék 200 km-t, vagy inkább 130 km után aludjunk a tengerparton. Végül az éjszakai vezetés mellett döntöttünk, és célba vettük a Tatooine-t. Felkapcsoltuk a tevefigyelő reflektorokat, és óvatosan haladtunk a sötétben. Peti a végére már nagyon elfáradt az egész napos vezetéstől, de szerencsésen beértünk a bivouac-ba. Csatlakoztunk a többiekhez, ittunk egy pálinkát, majd gyorsan be is vágtuk a szunyát.
Itt jegyezném meg, hogy Peti vezettet egész nap, ami különösen a fent leírtak tükrében bizony emberfelett teljesítmény. Respekt és tisztelet neki, ha hazaérünk egyben, simán elmehet majd kaszkadőrpilótának! Köszönjük Peti!
A Tattoine bizony nem semmi egy hely, nem is mulaszottunk el csajozós fotókat csinálni reggel. Na de ez már egy másik nap története! Zs. B. Bien!
Tegnap egész nap nyomtuk a gázt, hogy még időben elérjük a kompot Tarifában. Reggeltől estig 1szer tankolni és pisilni áltunk meg. Végül olyan jól jöttünk, hogy este hatkor már bent álltunk a Tarifai kikötőben, vártuk, hogy induljon a 7 órás komp.
A spanyol autópályák kikcsit megizzaztották az autót, többször volt 100-200m szintemelkedés egy rövid szakaszon. Felmentünk 1300m fölé, ahol rettenetes szél és havazás akadályozott minket, de nem állhattunk meg. A nagy emelkedők ellenére nem bántuk meg, hogy Spanyolország belseje felé mentünk, mert csodás helyeken vezet az autópálya. A nap során 1 bamakos csapattal találkoztunk, a mezőny nagy része már Afrika felé tartott amikor mi megérkeztünk az utunk utolsó európai városába.
Röviddel az érkezésünk után mondták, hogy a 7 órás komp biztosan nem fog kifutni a kikötőből, mert nagyok a hullámok a tengeren. Vártunk, majd kiderült, hogy az esti 9 órás komp se megy, itt kell éjszakáznunk. Több csapat keresett magának szállást Tarifában, mi inkább nem fizettünk ilyen kényelmekért. Csilla és Peti a kocsiban, Dávid és Zoli a váróban aludt. A spanyol komptársaság nyitva hagyta a várót a bamakósoknak. A hírek szerint jó idő volt bent is, de a kocsiban is egy élmény volt aludni. Kint ugyanis a meglehetősen hűvös és szeles idő miatt minden ruhánkat magunkra vettünk.
Este összeverődött a társaság, beszélgettünk, meg iszogattunk, próbáltuk elütni az időt. Este még a 35-ös csapat segített megszerelni a CB-nket, a beszélőke kapcsolójában két vezetéket felcseréltünk. Átforrasztottuk, és most úgy működik, mint ahogy annak működni kellett már a rajtnál.
Reggel már az idő is jobb, és amikor írjuk ezt a bejegyzés kiderült, hogy a reggel 9 órás első komp kifut Tarifából, és megkezdhetjük utunkat Afrika belseje felé. A mai hivatalos etapot lehet, hogy kihagyjuk, és a mezőnyhöz majd a Tatooine.
Indul a komp, lépünk lassan, léepket sajnos nem tudok küldeni. Amint lehet küldök!
Kedd hajnalban, olyan 1 óra környékén szerencsésen megérkeztünk Murciába. Barcelonában sikerült kicsit többet aludni, valamint kavarogtunk még a belvárosban is az autóval. Nem siettünk ma, mert elég nagy előnyben voltunk a többi csapathoz képest. Barcelonától kezdve napsütésben jöttünk a tengerparton, 15-19 fok van itt mindenhol. Elvileg otthon is elég enyhe idő van, szóval lehet, hogy itt is szokatlan a közel 20 fokos hőmérséklet. A mai esti szállásunktól nem messze az egyik utcában narancssárga mandarinok vannak tömve a fákon. Még nem érettek, mert elég savanyúak. :)
Barcelona reggel
Útközben Csilla főzött egy jó adag krumplipaprikást. A füstölt szalonnától és a kolbásztól elég korrekt íze lett, jót ettünk belőle. Ez az akció is beletelt kb. 1 órába, de legalább jóllaktunk.
krumplipaprikás/paprikáskrumpli
Az autóval nem volt gond, végig jöttünk több mint 600 km-t. Illetev van egy szépséghibája az L300-nak. Kicsit aggaszt minket, hogy füstöl az autónk nagyobb gázadáskor... Holnap reggel megpucoljuk a légszűrőt, hátha javít egy kicsit a helyzeten, de reméljük nem végzetes.
Holnap tervek szerint 9-kor indulunk Tarifába, ahol komppal átkelünk Tanger-be.
Kb egy órája (hajnal fél 4) megérkeztünk szerencsésen Barcelonába, és túl vagyunk egy unicumon/vodkán. A mai nap eléggé húzós volt, mert reggel 9 kor indultunk Bolognából, majd több mint 18 óra utazás után megérkeztünk Barcelonába. Sokat nem pihentünk, néha sofőrcserére, tankolásra, ebédfőzésre álltunk meg.
Kezdetben az olasz autópálya rettenetesen unalmas volt, de a Genova felé vezető hegyektől kezdve iszonyat szép utakon autóztunk. A hegyekből negyed óra alatt átértünk a Riviérára, ez kb 10-15 hőemelksedést jelentett. A tengerparton tavaszi hőmérséklet, jobb esetben napsütés és őrült autósok fogadtak minket. A melegebb levegő és a nagy hegyek megdobták a hűtővíz hőmérsékletét, de a francia-olasz határ után kivettük a kartonlapot a hűtőradiátor elől.
Béla sárgakönyve úgy látszik megoldódik, mert Pestről utánunk küldik Rabatba, a marokkói magyar nagykövetségre.
Zoli rajongóinak üzeni: "Boldogok lehettek, mert több km-t vezetettem behúzott kézifékkel a francia autópályán..."
Miután Szotyit kirugdostuk a volán mögül, Csilla vette át a stafétabotot, a helyzet megoldódni látszott. Aztán egy szép pillanatban valahol Provance-ban szétesett a ventillátor, de szerencsére Peti ügyes kezei azonnal kezelték a problémát.
A CB-rádiónk, na, az nem működik. Ezzel a napokban kell kezdeni valamit.
Most Barcelonában múlatjuk az időt, Zsoltika barátunk társaságában, aki szabadfogású világjáró lévén hasznos tanácsokkal lát el minket Afrikával kapcsolatban. Holnap turistafotókat készítünk majd a Gaudhi téren, és talán lábat is mosunk.
Megérkeztünk szerencsésen Bolognába. Az autó nagyon jól bírta a közel 1000 km-es etapot. Graz után melegedett a víz egy picit, de nem volt vészes. Az osztrák Alpokat letudtuk, és hajnal 2-re értünk Zsófihoz. Köszönjük a szállást, és a vacsit neki!
Útközben találkoztunk sok integető szurkolóval a 8-as út mentén, jóleső érzés volt, hogy ilyen sokan kíváncsiak ránk. Valamint köszönjük mindenkinek aki telefonofn, smsben, vagy a helyszínen bíztatott minket!
Az osztrák határtól együtt jöttünk a 48-as (Weecan' drive) csapattal, akik tök jó arcok. Padova előtt váltunk szét, ők Brescia felé mentek tovább, reméljük még találkozunk velük Európában is.
Béla/Dávid szerencsésen otthon hagyta a sárga oltásos kiskönyvét, lehet hogy utánunk küldik jobb esetben Murciába. A megoldáson dolgozunk, de lehet, hogy lesz egy kis kényszerpihenő Spanyolországban.
Holnap még ennél is hosszab táv vár minket, ugyanis a következő megálló Barcelona. Ez több mint 1100 km lesz.
Mi sem hittük volna pár hónapja, de indulásra készen állunk!
Bepakoltunk. A kocsi olyan komfortos és berendezett, mintha 20 éve benne laknánk, az egyéni festésnek és a matricáknak köszönhetően pedig csajozós versenyjármű illúzióját kelti a kicsike. Szól a metál az mp3-asból, a csokiszeletek betárazva a spéci zsebecskékbe, a pálinkásüvegeket is eloszlattuk úgy, hogy a kocsi bármely pontjáról karnyújtással elérjünk egyet-egyet. Csöviből, a 16 éves lepukkant Mitsubishiből szorgos munkával igazi mozgó hipppitanyát csináltunk.
A Szerény Tökély.
A csapattagok…
…Csilla – izomláza van, a térde sajog
Béla – fogfájás kínozza
Zoli – lábon kihordott tüdőgyulladása van, mint Nemecsek Ernőnek
Peti – ő egészségesnek tűnik, ez gyanús…
Holnap ilyenkor már útban leszünk Afrika felé!
Szombat reggel 9-kor mindenkit várunk szeretettel a Hősök terén.
A hetek óta gyűlő felszereléseket a tegnap elkezdtük szortírozni és ládákba pakolni. Átgondoltunk mégegyszer mindent, hogy mi az ami kell, és mi az amit itthon lehet hagyni. Csilla cuccai kezdetben kitöltötték teljesen Edét, a 75 literes hátizsákot. Végül fájó szívvel, de megszabadult a ruhák egy részétől, és Peti cuccai is belefértek Edébe. Sok helyet spóroltunk. Nem viszünk sok ruhát, csak ami szükséges, de ezzel most minden induló csapat így van. Muszáj mindenen spórolni, mert a végén nagyon nehéz lesz az autó. Megkaptuk a kajánkat a Fesztiválétterem-től és Tarpai Károly gyáli vállalkozótól. Az ennivalót bezsúfoltuk egy banános ládába, az innivalók viszont ennél több helyet foglalnak. Eddig az autóban pár üveg üdítő, egy tálca sör, 6 tej, pár liter pálinka és gyomorfertőtlenítő "agancsoskóla" van bepakolva.
Megkaptuk a kempingfelszereléseket, köszönjük őket Jutka néninek és Erzsi néniek. 30 éves kempingcuccok, de a szakszerű tárolás következtében még most is jól használható, és tökéletes eszközök. Az autó mellé egy 2.5m x 2.5m-es elősátrat tudunk állítani, ami jó nagy árnyékot fog vetni a tűző napon. UV védős és fagyálló ponyva, szóval elég masszív és még esőben se ázunk alatta. Az egyik végét a tetőcsomagtartóra lehet szerelni, a másik oldal 2 sarka pedig 2 rúdon áll. Az ónos esőben a ponyva alatt matricáztuk az autót. Köszönjük a Sió-Ponyvá-nak!
2 praktikus dolog van még: az egyik a csomagtérben egy elválasztó polc, aminek az alján van egy kihúzhatós asztalka. Ha megállunk, és nem akarunk a kempingasztallal küzdeni, hanem kihúzzuk ezt a lapot, és máris lehet szerelni, főzni, írni, stb. 20x20-as zártszelvényből van a merevítése amit szakszerűen fel is popszegecseltünk. Van még egy fa tartó, amivel még stabilabb lesz, és nem hajlik el olyan könnyen. Szóval ez is bírni fogja a terhelést. A másik dolog, hogy varrtunk egy zsebes ruhadarabot a hátsó ülések mögé, amibe mindenféle apróságot be tudunk pakolni. Nem fog (előreláthatólag) kallódni az utastérben. Csináltunk helyet 1.5l-es üvegnek, térképnek, csokinak papírtörlőnek, hivatalos papíroknak és van még egy rakás zseb ezeken kívül. Ezeket is köszönjük Peti szüleinek.
És most fogjuk bemutatni az első ajtóra popszegecselt kameratartó konstrukcióját: A rögzítés adott eleme egy Manfrotto állványfej volt, amihez az egészet konstrukciót ki kellett alakítani. A rögzítésnek egyszerűnek és gyorsnak kell lennie, hogy akár menet közben is ki lehessen tenni a kamerát az autón kívülre. Az autóhoz hozzárögzítettünk egy tartót a végén egy colos csódarabbal. Ebbe csúszik bele az egész állványfej. Az állványfej szára elég vékony volt, ezért műanyag vízvezetékcsőből rámelegítettünk egy darabot, és bereszeltük a lyukba. A szárnyasanya jól beleszorítja az egészt a csőbe. A teniszlabda azért kell, hogy a golyós mechanikát megóvjuk a portól. Pont akkor réseket vágtunk a labdára, hogy az rácuppan a fejre, és lezárja a levegőt.
Hétvégén sajnos kihagytuk az utolsó hivatalos Bamakós eligazítást, mert Kadarkúton volt még egy kis hegeszteni való.
A szombat reggel szereléssel indult, a megrendelt termosztátot raktuk be az autóba. Jól elment vele az idő, mert az alkatrészboltban egy Toyota termosztátot adtak. Miután sehogy se sikerült beletuszkolni a mélyedésbe elkezdtünk gyanakodni. Visszamentünk a boltba, majd egy újabb keresés után előkerült a mi alkatrészünk.
Útközben felvettünk egy fotóállványt (köszönet Deák Péternek és a Sysplex Kft.-nek) valamint egy ponyvát (köszönet a Sió Ponyvának). A ponyvát ki tudjuk feszíteni a tetőcsomagtartóról, így hatalmas árnyékot lehet csinálni az autó mellé. Ha megállunk, vagy kempingezünk úgy gondoljuk jól fog jönni.
A vasárnap a hegesztés, lemezvágás csavarozás és mindenféle szerelés jegyében telt. Kezdetnek csináltunk haspáncélt az autóra 3mm-es kazánlemezből, valamint a kormányrudak védelmét is megerősítettük. Töltöttünk kis zselét a viszkó kuplungba. Ez azt eredményezte, hogy teljesen letakart hűtőradiátor mellett sem tud nagyon bemelegedni a motor. Bár hozzá kell tenni, hogy kint -10 fok van.
Az utunk során filmezni fogunk, ami miatt egy kamera tartót szerkesztettünk a jobb első ajtóra. Igazán sufnidizájn megoldás, a célnak tökéletesen megfelel. A pontos leírást később közöljük, mert fel kell még popszegecselni az ajtóra. Nagyon köszönjük a rengeteg segítséget és tanácsot Peti szüleinek!
Hétfőn végül felkerültek az új gumik az autóra. Égen-földön nem lehet használt gumit találni ehhez a típushoz. Igazából ez túlzás, mert sehol, kivéve Győrt. Onnan rendeltünk 4db 95%-os használt téligumit. Csepelen a Rákóczi Ferenc úton, tőlünk nem messze egy kis gumi szervízbe vittem az autót, ahol mind a 4 gumi és 2 pótgumi rákerült a felnire. Köszönjük Zsoltnak a gumik szerelését. Reméljük nem kell használni a pótkereket.
Ma reggel visszaütött az, hogy nem tartottuk az autónkat garázsban. Reggel Gyálról elindultunk(Csilla és Peti) Pestre dolgozni, illetve egy utolsó vizsgára. Éjszaka -13 fok volt kint, és az autóban mint utóbb kiderült -8 fokos fagyálló volt. Ez kicsit megviselte a rendszert de a lényeg, hogy elkezdte melegíteni a vizet a motor, és nem volt egy kanyi fűtésünk se. A leheletünk pillanatok alatt ráfagyott a szélvédőre de úgy, hogy nem jégvirágok kerültek az üvegre, hanem egy egész jégvirágoskert.
Forrni még nem kezedett, mert ahhoz nagyon hideg volt, de aggasztóan ment fel a mutató. Begurultunk az első benzinkútra, majd otthagytuk, mindketten mentünk a dolgunkra. Ezután következett 6 óra remote-service. Ugyanis Peti édesapjával telefonofon próbálta kideríteni, mi a forralás oka. Kipróbáltunk mindent, de átsiklott Peti azon, hogy a hűtőradiátor teteje forró, az alja hideg. (Tudom, amatőr dolog) Szóval a termosztátra gyanakszunk. Holnap reggel be is rakjuk, és megnézzük sikerült-e előrelépni.
A hibakeresés közben gondoltunk mindenre, csőszivárgásra, fagyásra, vízpumpára, de az is szóbajött, hogy hengerfejes az autó….. 1 héttel az indulás előtt azért ez nem kicsit mellbevágó. Reméljük tényleg csak a termosztát lesz a baj, és a hűtésünk sokkal jobb lesz. A hétvégén még töltünk egy kis gélt a viszkó kuplungba ráadásként.
Egyik ismerősünk leszerelt nekünk egy német katonai kajaellátmányt. A túléléshez német tudás jól jön, mert minden németül van ráírva a dobozokra. Van benne lekvár, keksz, kétszersült, cukor só, víztisztító tabletta, rágó meg sok minden más. Próbaképpen elvisszük és megkóstoljuk. Kaptunk még egy gyalogsági ásót, ami szó szerint zsír új, mert gépzsírral van tartósítva.
Az elmúlt hétvégén nagyon jó idő volt a terepezéshez. Nem voltunk restek kipróbálni az autót ismét terepen.
Gyál határában van egy motorcross pálya, amin már egyszer kipróbáltuk a vezetést, de most elérkezett az idő, hogy az L300-asunkkal is felmerészkedjünk a dombokra. Szerencsénkre a talaj teljesen meg volt fagyva, de nem volt kemény, mert a motorosok jól fellazították a felső néhány centit. Száraz, puha homok... tisztára mint a sivatagban. Csak 40 fokkal hidegebb volt.
Készíttetem néhány fotót naplementében, majd nekivágtunk a domboknak. Úgy ment fel a slick gumikkal a Mitsubishi a kaptatón, mint annak a rendje. Pillanatok alatt feltolta magát az emelkedőre. Itt is csináltam pár fotót megint, had emlékezzünk majd ezekre a pillanatokra. Ezután tettünk egy kisebb kört a pályán. Szépen, lassan, bólogatva ezen is átmentünk. A videon látszik, hogy miért is hívják Sivatagi Szöcskének az L300-at. Bólogat rendesen.
És igen, elkészült az első videónk. A fent említett kis túra során készítettünk egy rövid videót, amit Gyula filmezett azt Peti megvágta végül rakott elé főcímet meg zenét.
Nézzétek meg, reméljük tetszik. Sajnos a főcím alá még nem készült el a video, de amint megvan update-elem.
Tegnap elérkezettnek láttuk az időt, hogy az autó elektronikáján egy utolsó nagyjavítást csináljuk. Kezdetnek felfúrtam 6 lyukat a tetőcsomagtartóra, ide csavaroztam a reflektorokat. 4 lámpa néz előre fixen, 2 pedig hátra. A hátsók forgathatók, hogy ha kell oldalra munkafénynek is jók legyenek. A hidegben teljesen szétfagytam. Fél óra szerelés a tetőn, majd rohantam be, és melegtettem a lábujjaimat a konvektoron.
Miután a lámpák a helyükre kerültek, átgurultunk a szomszédba, ahol a szerelést folytattuk. Be kellett kábelezni az autót, hogy a lámpák kapjanak áramot. Kapcsolókat és reléket raktunk még be. Közben kibontottam a műszerfalat, mert volt néhány szénné égett kábel a számlap mögött. Ha már ki lett bontva a műszerfalat, kicseréltük a kiégett izzókat. Végre jut fény az üzemanyag szintjelzőjéhez! Eddíg éjszaka, menet közben csak zseblámpával lehetett a gázolaj szintjét ellenőrizni.
Egyébként a műszerfal mögül évtizedes retek került felszínre. A finom por úgy beleült a résekbe az évek alatt, hogy újabb évek kellenének a kipucolásához. A sűrűjét letöröltük, a többi por konstrukciós építőelem marad.
Még a refik irányzékát kell beállítani és szinte nappali fényben utazhatunk majd. Talán így csökkenthetjük a kecskelütés veszélyét, és levilloghatjuk a bozóttaxikat az útról :)
Felfúrtuk a CB antennát és bekötöttük a CB rádiót. A rádió bemérése várat még magára, de ebben, és a beszélőke megjavításában reméljük segítségünkre lesz a gyáli Polgárőrség és az Önkéntes Tűzoltó Egyesület. A CB rádiónkat ezúton is köszönük Takács Kornélnak és feleségének Takácsné Paréj Beátának!
Valamint a sok szerelést és segítséget köszönjük Csilla apukájának, Gyulának, és Prozlik Tibinek!
Elindítottunk egy másik blogot itt a blog.hu-n is, hogy többen izgulhassanak velünk az utunk során. Természetesen a weblapunk a http://bamako.hangman.hu oldalon továbbra is működik.
Érdemes visszanézni gyakran, mert a design módosulni fog reményeink szerint.
Utolsó kommentek